A kisebbségi földrajzi nevek a régió több országában is – jelentősen túlmutatva önmagukon – kisebbségi szempontból az (ön)reprezentáció kifejezői lettek, míg a többség sokszor a fennálló hierarchiát fenyegető szimbólumként értelmezi ezen nevek megjelenítését. Ebben a kontextusban a döntő szerep a hatalomé, amely ellenőrzés alatt tarthatja a nyelvi tájképet (legalábbis a hivatalos feliratok szintjén) és korlátozhatja a kisebbségek vizuális önreprezentációját. Ugyanakkor térségünkben több olyan eset is megfigyelhető, ahol a helyi szint (politikai) folyamatai jelentősen eltérnek az országos szintű direktíváktól.

Előadásomban elsősorban a településnév-táblák megjelenésén keresztül olyan atipikus esetekre fókuszálok, ahol a törvényi előírások alapján nem lenne kötelező kirakni a kisebbségi neveket, ám helyi alkuk révén ez mégis megvalósult. Különböző Kárpát-medencei vegyes lakosságú települések példáján azt igyekszem bemutatni, hogy milyen folyamatok, politikai alkuk eredményeként jelenhetnek meg többnyelvű helységnévtáblák, és hogy mi áll mindezek hátterében.

Előadásomban amellett érvelek, hogy bár az etnikai csoportok és szimbólumaik (pl. földrajzi neveik) láthatósága átpolitizált kérdés, mégis helyi szinten – országonként eltérő mértékben – lehetőség nyílik az országos narratíváktól való eltérésre, önálló helyi döntésekre és kompromisszumokra. A kutatás alapján három faktor rajzolódik ki, amelyik jelentős szerepet játszik ezen alkuk létrejöttében: egyrészt az etnikai arányok és a kisebbség szervezettsége, intézményesültsége, amelyik többletlehetőséget biztosít számára szimbolikus politikai céljainak eléréséhez; másrészt a régióban az elmúlt egy-két évtizedben kibontakozó örökségesítés folyamata, amelynek keretében a kisebbségi/történeti toponímia turisztikai és városmarketing erőforrássá (örökséggé) válik; harmadrészt – részben az előző két pont metszeteként – a többség által gyakorolt „gesztus” a helyben már nem, vagy elenyésző arányban élő egykor jelentősebb szerepet betöltött kisebbségi csoport irányába.