A budapesti agglomeráció déli szektorának 15 településére kiterjedő vizsgálataim eredményeként megállapítható, hogy jelentős eltérések vannak a Duna jobb és bal parti, illetve a Csepel-szigeten elhelyezkedő települések között. Mindez nem csak a népességnövekedés dinamikájának eltéréseiben és a dinamikus központok jelentétében (Érd, Szigetszentmiklós), illetve hiányában (pesti oldal) érzékelhető. A kiadott építési engedélyek száma és az ehhez szorosan kapcsolódó domináns beépítési jelleg (családi ház), az 1000 főre jutó személygépkocsi állomány és az ezzel összefüggő közösségi közlekedés anomáliái, valamint az új lakosok igényei egyaránt arról tanúskodnak, hogy az agglomeráció déli szektora felértékelődött, de egyben tovább differenciálódott. A déli szektor települései azonban nincsenek felkészülve (pl. a közösségi közlekedési kapcsolataik, a belső infrastrukturális rendszerük stb.) az újabb tömegekre, akik ráadásul többségében a települések szélein építik fel új lakóházaikat.

A régi-új urbanizációs folyamat megmutatja azt is, hogy elveszett-e vagy felerősödve tovább él a „zöldbe költözés” illúziója. Az illúzió-vesztés külső jegyei már látszanak (pl. az új lakóterületek kis telkekre épített családi házai, érdemi zöldterület nélkül, mindenféle beépítési karakter nélküli utcák, egykori szőlőhegyek vagy szántók helyén stb.) az emocionális tényezők azonban valószínű, hogy egy ideig mindezeket felülírhatják még a jövőben is.